Hannah and Her Sisters.

Van valami összerendezettség a világban.

Valamikor a nyolcvanas évek végén nekem egy Esterházy-kötet mentette meg az életemet. Ennek a drámai kijelentésnek minden szava szó szerint igaz, fizikailag igaz, szellemileg igaz. Nagyon a szakadék szélén voltam; nem is: túl azon, lógtam a semmiben, már csak pár óra választott el sötétbe zuhanástól. Minden készen állt erre. Ünnepi könyvhét első napja volt.

Az ágyam mellett A kitömött hattyú, az 1988-as esszégyűjtemény. Még nem olvastam.

Kezembe vettem a világoslila könyvet, és lapozgatni kezdtem. Végigbőgtem a szövegeket (nálam az esztétikai élvezet igen gyakorta ilyen torz formában nyilvánul meg), egyiket a másik után, letehetetlennek bizonyult. Mikor végre becsuktam a kötetet, akkor fogalmazódott meg bennem igen világosan és nagyon pontosan az, ami miatt ma is itt vagyok és élek, és viszem tovább, amim van: arra gondoltam igen szomorúan (és jó, legyen: drámaian), hogy bassza meg, amíg ilyen szövegek léteznek a világban, addig nem szabad megdögleni - mert ha meghalok, akkor ki fogja olvasni ezeket? Akkor hogyan fogok bőgni ilyen mondatokon? Soha nem lesz többet EP, meg a többiek, a többi sírós élmény, egye meg a fene az egészet, a világ nem szól másról, csak ezekről a szövegekről. Maradok.

Pár hónappal később láttam először a Hannah and Her Sisters-t.

Van valami összerendezettség a világban.

The Graduate.

27 éves voltam, és volt egy amerikai szeretőm.

*****

Kuporogtam a koszlott fotelban, egy kisképernyős fekete-fehér tévé előtt, nagymami elbóbiskolt a megvetett ágyban, késő éjjelre járt a november közepe.

A képernyőn éppen fölsiklott (sikoltott) a kamera, felső nagytotál vagy hogy híjják, lent, a kép közepén egy apró Dustin Hoffman ül a hatalmas szökőkút káváján, fölerősödik a Scarborough Fair -

Semmit nem láttam a képekből; egy repülőgépet láttam, elszállt. Pedig nem. Pedig a filmet bámultam. Pedig az amerikai szeretőm nem szállt sehova, pedig éppen boldog voltam (azt hiszem). Pedig neki semmi köze nem volt a filmhez. Pedig nekem semmi közöm nem volt a filmhez. Pedig.

Föltört belőlem ez a semmitmondó, kérkedőnek tűnő, és azóta is makacsul vissza-visszatérő hülye mondat, és akkor elhatároztam, hogy ezzel a mondattal kellene kezdeni... valamit. Az életemet, talán, kezdetnek. Hahaha.

*****

Ki a faszt érdekel ez. A Diploma előttről köll most írni.

Hát itt van, ennyi van:

*****

27 éves voltam, és volt egy amerikai szeretőm.

*****

Kábé 17 éve akarok ezzel a mondattal kezdeni valamit.

*****

Yellow Submarine.

In the town where I was born, sheepdog standing in the rain, Eleanor Rigby picks up the rice in the church where a wedding has been, well, Father McKenzie wiping the dirt from his hands, I just had to laugh. Isn't he a bit like you and me? Follow her down to a bridge by a fountain where rocking horse people eat marshmallow pies, and the more I go inside, the more there is to see.

Each day just goes so fast, one, two, three, four, can I have a little more? Although your mind's opaque, try thinking more if just for your own sake: it was twenty years ago today; would you believe in a love at first sight? Do you need anybody? How does it feel to be one of the beautiful people?

If you're listening to this song you may think the chords are going wrong but they're not; there's nothing you can do that can't be done, nothing you can sing that can't be sung. You'll be older too, love me while you can before I'm a dead old man, and if you say the word, I could stay with you when I'm sixty-four. Makes no difference where you are or where you'd like to be. When your lights have gone some kind of happiness is measured out in miles and though you still can't see I don't really want to stop the show 'cos I won't be there with you.

You don't know what you're missing. And what you've got means such a lot to me.

Love, love, love, love, love, love, love, love, love: what would you think if I sang out of tune, and it doesn't really matter what chords I play, what words I say or time of day it is, you don't get time to hang a sign on me: if I'd been out till quarter to three nothing you can do but you can learn how to be in time.

It's all too much, it's all too much: frightened of the dark I read the news today oh, boy about a lucky man who made the grade and he told us of his life in the land of submarines. Lives in a dream, waits at the window, wearing the face that she keeps in a jar by the door, who is it for? And have you traveled very far? Give me your answer.

Child-like, no one understands.

I turn around - it's past. And you're gone. A lifetime is so short for us to take, it's all too much. A crowd of people turned away but I just had to look in our yellow submarine.

Five, six, seven, eight, nine, ten, I love you. I'd love to turn you on, make love all day long, make love singing songs. Action station! Action station! All together now!

Picture yourself in a boat on a river, with tangerine trees and marmalade skies, bom bom bom, sail the ship - I left you far behind, do what you want to do and go where you're going to. It's certainly a thrill you're such a lovely audience, but I thought that you might like to know I need somebody to love. It doesn't really matter what clothes I wear or how I fare or if my hair is brown, all you need is love, all you need is love, all you need is love, love, love is all you need, love, love, love, love, love, love, love, love, love, A, B, C, D, can I bring my friend to tea? All you need is love, all you need is love, all you need is love, love, love is all you need. I'll make love to you if you want me too.

Nowhere Man, please listen, will you still need me, will you still feed me, when I look into your eyes? Look for the girl with the sun in her eyes, a girl with kaleidoscope eyes, with your long blonde hair and your eyes of blue, bompa bom - look at me. And she's gone.

What makes you think you're something special when you smile? Everyone smiles as you drift past the flowers. The ruins of the life that you have in mind, waiting to take you away, show me that I'm everywhere, there's people standing round that grow so incredibly high.

You don't know what it's like to listen to your fears.

Lend me your ears and I'll sing you a song now that you know who you are. When you're listening late at night you may think the words are not quite right but they are, it's easy. You can talk to me. If you're lonely you can talk to me. All the lonely people: where do they all belong? If we close our eyes you're telling all those lies, so may I introduce to you the act you've known for all these years? Could it be anybody to take the love that's shining all around here? I can't tell you, but I know it's mine. There's nothing you can know that isn't known, the more I am, the less I know.

Nothing you can see that isn't shown. I just wrote it like that: in your sweaty hands lived a man, big man, yeah, who sailed to sea. Nobody was really sure if he was from the house of lords; he blew his mind out in a car, he didn't notice that the lights had changed, nobody came, no one was saved, no one you can save that can't be saved, but they're guaranteed to raise a smile, and I'll try not to sing out of key. If you think the harmony is a little off and out of key then you're right: he's a real Nowhere Man floating down the stream of time, of life to life with me and our friends are all on board doing it again. Who could ask for more? Nowhere Man, the world is at your command. The future still looks good, and you've got time to sit back and let the evening go. Your love is there for me.

It's all too much, it's too much, it's too much, it's all too much for me to take: I saw the photograph.

Nowhere Man can you see me at all? Some kind of innocence is measured out in years, no one comes near. It's what you make for us to take. Somebody calls you, you answer quite slowly, I know your mind's made up, you're gonna cause more misery. Now that you've found another key, now they know how many holes it takes to fill the Albert Hall, so we sailed up to the sun and the band begins to play. You might like to know that the singer's going to sing a song and he wants you all to sing along.

We all live in a yellow submarine, yellow submarine.

(A szövegben torzítatlan formában a Yellow Submarine című film 16 dalának majdnem teljes szövege szerepel - és kizárólag csak az.)

2001: A Space Odyssey

A világban minden úgy van, ahogy van, és minden úgy történik, ahogy történik; benne nincs semmiféle érték, és ha lenne is, nem lenne semmi értéke?

**********

Génjeimben hordozom a bűntudatos, lelkiismeretfurdalásos állapotot? Már nem és még nem? Egyetlen mentségem, hogy generációk óta én kerültem legközelebb a "még nem" már igenné változtatásához? Eredmény ez? Vagy a végső, elviselhetetlen frusztráció?

**********

András egyik kimeríthetetlen inspirációja és mániája a bennünket körülvevő univerzum? Belemerülünk tehát, könyvek, videók, számítógép, filmek, játékok? Univerzum, galaxisok, csillagok, Naprendszer, bolygók, holdak, ismeretlen és ismerős? Esti mese a gyermeklexikonokból, a tudományos irodalomból olvasva? Csukott szemmel és nyitott érzékekkel eltörpülni, alig létezni a világegyetemben? Katartikus jelentéktelenségünket megérinteni és megérteni? Elképzelni és rettegni? Vágyni és taszítani? Tisztulni?

**********

2001: Űrodüsszeia?

**********

Egyszerű és szép?

**********

Kubrick azt mondta róla, hogy "mitológiai dokumentumfilm"?

**********

Nincsenek válaszok? Kérdések is csak a nagyon alapvetőek? Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Hol vagyunk? Mi lesz velünk? Lesz? Leszünk?

**********

Némafilm, szimfónia négy tételben, csöndekben elzenélve?

**********

Első tétel: az emberiség hajnala? Az első látható monolit? Az első eszköz - életre is, halálra is?

**********

Második tétel (a történelem legnagyobb időugrása): az emberiség nappala? A második látható monolit? A második eszköz: az űrhajó és a fedélzeti számítógép - életre is, halálra is? A kommunikáció megteremtésének eszközei - élet? A hatalom és hiúság eszközei - halál?

**********

Harmadik tétel: az emberiség délutánja? A harmadik látható monolit? A harmadik eszköz: a dimenziók kapuja - életre is, halálra is? Utazás a már igen-hez - élet? Már-már ott, majdnem - halál?

**********

Negyedik tétel: az emberiség estéje-éjszakája és a hajnal ismét? A negyedik látható monolit? A negyedik eszköz: az újrakezdés dimenziója - életre is, halálra is? Válaszok nélkül vegetálni - élet? Kielégítetlenül és örök nyugtalansággal a génjeinkben továbbkérdezni - halál? Vagy még sem?

**********

A magzat? A magzat? A magzat? Bennünk? Mi, mint univerzum? Mi, mint láthatatlan, érzékelhetetlen mikro-univerzum?

**********

Eredmény ez? Vagy a végső, elviselhetetlen frusztráció?

**********

A töredék nem attól az, mert hiányzik belőle valami, hanem attól, ami benne megvan?

**********

**********

Les quatre cents coups.

Le akartam győzni.

Nem sikerült.

Valamikor régen, még boldogult KISZ-tagságom idején az egyik félévben Truffaut-kultúrkört (nem röhögni! tényleg így kellett akkor híni, ha jól rémlik) szerveztünk (nekünk ui. ebből állt jórészt a 4 éves KISZ-mozgalom: átalakultunk film-, színház-, és képzőműv.i önképző körré). Ekkor láttam először ezt a mozit. És hát - surprise! surprise! - igen megrendített.

Aztán még egyszer, még egyetlenegyszer sikerült végignéznem, úgy a 20-as éveim közepe táján (a Nagykörút egyik mozijában volt valami francia Nouvelle Vague-sorozat vagy mi, akkor is egy Péterrel, de sosem lehetett ott maradni az elemzésekre, mert az már nem volt kúúúl).

Azóta viszont nem megy.

Sokszor nekibuzdultam, mert iszonyatosan kell, nagyon fontos film, de soha nem tudtam megnézni elejétől a végéig. Amióta András megszületett, a helyzet tovább romlott, már annyi reményem sincs, hogy képes legyek vegigülni ezt a másfél órát. Most kényszerítettem magam, a project kedvéért ugye, de így is 3-4 napba telt, ráadásul a legeslegszörnyűbb, a pszichológusnős jelenet maga, ami vagy 3 és fél perces max, két napomat vette el.

Elképesztő, kimondhatatlan, leírhatatlan szenvedést okoz nekem ez a mozi - úgy érzem, mintha Andrást bántanák, mintha arra kényszerítenének, hogy nekem végig kelljen néznem lekötött kézzel, betapasztott szájjal, tehetetlen dühvel és elviselhetetlen fizikai fájdalommal, ahogy a gyerekemet bántja valaki, üvölteni szeretnék, berohanni a filmvászonba, ököllel beverni a tévéképernyőt, kitépni onnan a gyereket, szeretném magamhoz szorítani, szorítani, ölelni, megvédeni, nincs semmi baj, semmi baj sincs, nem lesz semmi baj, itt vagyok, itt vagyunk.

Ezenkívül még... három napja azon töröm a buksim, hogy mit is lehet erről úgy egyébként. Nyilván nem valami "eredetit", mert mi az, amit még nem írtak le erről a filmről - de egyáltalán: ez egy igen-igen egyértelmű mozi, semmi rejtett jelentés (vagy csak igen-igen elvétve), semmi rejtvény, epikus, lineáris, könnyen követhető. A hangulata - az az első hosszú képsorozat Párizsról, nekem azóta ez Párizs, vagyis főleg ez, ilyenek, meg a Léaud szeme, az egyik legszomorúbb gyerekszem, amit filmen láttam, a világegyetem szomorúsága benne van, szerintem később kinőtte, a későbbi epizódokban, de hát ezek ilyen apróságok.

Amikor készült, óriási port vert föl a módszer, technika, téma, látásmód, istentudja, amik ma már filmes közhelyek, a filmművészet mai alakjainak igen nagy százaléka a Nouvelle Vague köpönyegéből bújt ki, naná, na jó, abbahagyom a süket dumát.

Életem legnehezebb mozija ez.

Túl vagyok rajta.